Újra itthon vagyok. Hihetetlenül gyorsan eltelt az első négy hónap, mintha négyszeresére állították volna az idő sebességét. Persze ez normális, ha valaki egyetemre jár, edz is és én még munkát is vállaltam az campuson, hogy legyen egy kis mellékkeresetem; magyarán, nem maradt túl sok időm unatkozni.
November elején lementünk csapatostul Coloradóba edzőtáborozni. Sokan furán néztek rám, amikor meséltem, hogy hova megyünk. Végül is jogosan merül fel a kérdés, hogy Alaszkában nem lehet-e az év minden hónapjában síelni? És nem, mert nem volt elég hó november végéig. A coloradói edzőtábor nagyon jó volt, nem csak azért, mert végre síelhettünk, de ott lent a nap hatkor kel, nem kilenckor és mindig süt.
Miután visszajöttünk, a helyi lankán síelgettünk (annyira lankás, hogy alkalmasabb lenne sífutó pályának, mint alpesinek) egy hétig, aztán végre megnyitott Alyeska, ami háromnegyed órányira van Anchorage-től és ingerben jóval gazdagabb, mint a városi libalegelő. Annyi hó esett, hogy pár napig csak szűzhavazni tudtunk.
November vége felé részt vettem életem első hálaadásnapi vacsoráján. 22-en gyűltünk össze a csapattársaim házában, javarészt síelők, de jöttek közeli barátok is és mindenki hozott magával valami finomságot, úgyhogy az asztal csak úgy roskadozott a hat kilós pulyka és a tíz féle krumpli súlya alatt. A legszórakoztatóbb az egész eseményben az volt, hogy a 22 fős vendégseregből körülbelül nyolcan voltak amerikaiak; mi többiek pedig öt másik országot képviseltünk.
Hálaadás utáni időszak már csak a hazai pályás versenyekre való felkészülésről és a vizsgaidőszakról szólt. És azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon meg vagyok vele elégedve.
A szezon első versenyét, ami ráadásul egy szlalom volt, megnyertem. Úgy indultam neki, hogy lesz, ami lesz, most úgyis csak szoktatom magamat a versenyhangulathoz, erre a nap végén az én nyakamba akasztották az aranyérmet, életem első FIS szlalom versenyén szerzett aranyérmét. A következő napon, megint csak szlalomban, a második futamban visszacsúsztam a harmadikról az ötödik helyre, ami kis csalódást okozott, de van ilyen. A harmadik napon lévő óriáson pedig eltaláltam a lécemmel az egyik kapu tövét és hatalmasat estem. Szerencsére „kőből vagyok”, úgyhogy egy a kezemen lévő kék-lila foltot leszámítva semmi bajom nem lett. Viszont eltörött a lécem, amit nagyon sajnáltam.
A versenyek után rögtön hazarepültem és 29 rövid óra után már itthon is voltam Végre finomakat eszem. Már nagyon hiányoltam a hazai ízeket. Bár vittem ki magammal Erős Pistát és őrölt paprikát, de az alapanyagokon érződik a különbség. Szóval most pár napig még élvezem az itthoni légkört és főleg a karácsonyt a családdal, aztán december 29-én már repülök is vissza, mert edzés van.
Mindenkinek boldog karácsonyt!
